A január 3 legszebb napjáról, avagy téli scraptábor Dunaújvárosban

szerző: Belső Olga Noémi (Kalib)

Bölcs, öreg és tapasztalt emberek azt mondják, hogy a január legalább 62 napig tart, és ebben szerintem tökéletesen igazuk is van. Úgyhogy, azt gondolom, mi is mindenkinél bölcsebbek voltunk, amikor kitaláltuk, hogy törjük meg ezt a monotonitást, üzenjünk hadat a télnek, és már csak azért is érezzük jól magunkat együtt! Meg is tettük, egy rendhagyó, de ahogy ismerem magunkat, máris hagyománnyá vált téli táborral.

Mivel a régi, megszokott helyszíneink különböző okokból kiestek a pixisből, új szállás után kellett nézni. Noémi ezt hősiesen meg is oldotta, így kerültünk a festői Sztálinvárosba, jelenlegi nevén Dunaújvárosba, a helyi kohó szállodájába. Ebből persze semmit sem észleltünk, mármint, hogy a vas és acél országában járunk, mert többségében úgy három napon keresztül ki se dugtuk az orrunkat az épületből. Amit persze előre megmondtam, idézem magamat: „Tőlem akár télen egy jól felszerelt holdbázisra is mehetünk, és úgyse megyek ki a hidegbe, az tutifix.” És lőn.

Pénteken délben elkezdtünk szállingózni a szállodába, és benépesíteni a termet, ami tágas és világos volt, és, hogy Noémit idézzem ezúttal: hasított a wifi. Igaz, a tágasságról hamar kiderült, hogy csak addig volt érvényes, amíg meg nem érkezett mindenki, mert, hát most mit szóltok, mi már annyian vagyunk, hogy simán megtöltenénk az Operaház dísztermét is. Az mondjuk már más kérdés, hogy milyen állapotban adnánk vissza három nap múlva.

Szóval délben elkezdtük a gyülekezőt, az akklimatizáció viszont bizonyos, rajtunk kívül álló okok miatt csak este hatkor kezdődött. Az történt ugyanis, hogy nem volt pohár, de végül kaptunk, és szerencsésen be is hoztuk a lemaradást az ismert italok, és új belépőként, Mona jóvoltából, némi Tátratea segítségével. Egy kicsit még mindig fáj, ha rágondolok. Addig meg, mintegy lelki rákészülésként és meditációként elkezdtük vagdosni Virág workshopjához a cuccokat. Az is, aki nem is vett részt rajta.

Az első workshop pont a mi Editünké volt, aki a szerencsés időpontra való tekintettel egy Valentin-napi albumot hozott nekünk, „10 dolog, amit neked köszönhetek” címmel. Ami ezután jött, arra szerintem senki sem számított. Edit fél órán keresztül mesélt arról, hogy mi mindent köszönhet a jó Csizinek (úgy is, mint férj, és az album targetálásának célpontja), mi meg szájtátva hallgattuk. Végül, erősen hipnotikus állapotban a helyünkre támolyogtunk, és negyvenen, egy emberként kezdtünk el Valentin-napi albumot gyártani Csizinek.

Aztán persze észbe kaptunk, úgyhogy egy kis idő múlva mégiscsak módosítottuk az irányt a saját fotóinkon szereplő célszemély felé. Jó kis projekt volt ez. A csészére és a teafilterre ugyan még sosem gondoltam úgy, mint szexuális szimbólum, mostantól viszont, tartok tőle, egészen másképp fogok gondolni ezekre a hétköznapi tárgyakra.

Az est hátralévő részével kapcsolatban még feltétlen meg kell említeni, hogy kiderült, Zoric Ildi úgy doktor, hogy természetgyógyász is egyben. A képességeiről személyesen érdeklődjetek.

A másnap délelőttről nem igazán vannak autentikus információim, de bizonyos külső forrásokból mégiscsak sikerült összerakni az eseményeket. Reggel Viki tartott oktatást az érdeklődőknek, a Silhouette rejtélyes, és roppant szerteágazó képességeinek maradéktalan kihasználását segítendő. Aztán jöttek a pillanatlekváros csajok, szívünk csücskei, Tamcsi és Juli, akik azt mutatták meg, hogy hogyan lehet fehér alapon fehér oldalt készíteni, majdnem fehér fotókkal, és fehér díszítőelemekkel, hogy az mégis (látsszon) szép legyen. Egyet mondok: árnyék.

Aztán jött az ebéd, amiről, Edit kérésére csak annyit írhatok, hogy úgy általában teljesen korrekt volt a kaja. Pedig én a kajáról bármennyit tudok írni, akár hexameterekben, vagy haiku formában is, csak nincs rá igény a megrendelő részéről, fájdalom. Legközelebb kérjünk savanyúságot a menühöz! Ugorjunk.

Délután végre előkerülhettek az előző este, gondosan kivagdosott virágok, mert Virág workshopja következett. Aztán pedig Flóra jött a rózsaszín lámás oldalával, mondom a jelszót: free your mind! Az alkotás úgyis a fantázia korlátokba nem ütköző szárnyalásáról szól, ugyebár.

Majd jött a mi Monánk, aki mostantól már nem is a mi Monánk, mert sajni elhagyja a NCsD csapatát, mondjuk szólhatott volna korábban is, mert akkor nem szeretem meg annyira, na, most már mindegy. Ő pedig egy japánkötéses lusta albumot mutatott, ami nem csak lusta, de szép is. Rögtön éreztem, hogy hasonlóak vagyunk mi ketten, az album, meg én. Valójában tényleg tök egyszerű, finom textilbőrrel bevont albumborítók spárgával összefűzve, ennyi, egyszerű, de nagyszerű.

Aztán, a tudjukmi után (amiről nem ejthetek több szót, de v-vel kezdődik, és a-val végződik, és finom volt), jöttek a játékok, Editék szénné nyerték magukat a bingón, mindent hazavittek. Itt említeném meg, hogy Karolina (Edit 8 éves lánya) ez alatt a három nap alatt többet alkotott, mint mi legtöbben, nagyjából óránként kikerült a keze alól egy meghökkentően jó oldal, ami biztos a vér szava, vagy mi.

Vasárnap pedig ismét Mona jött, ezúttal a Pink & Paper színeiben, és bemutatta, hogy hogyan készül az izgő-mozgó képeslap. Tippek, trükkök, technikák jöttek bőséggel, volt ott minden.

Gondoltuk, ezt még befejezzük a tábor végéig, de nem, úgyhogy most folytathatok itthon mindent, így nem lehet dolgozni!

De hát, ugye, a fő célt elértük: együtt voltunk, mindjárt vége a januárnak, és örülünk is nagyon, kivéve, akinél fellépett a post vacation blues, mint a jó nyaralások után szokott. Nem baj, hamarosan újra lesz tábor, gyakorlatilag többet látjuk egymást, mint a saját keresztanyámat, és ez szerintem így is van jól!

1 hozzászólás

  1. Hahaha! Kalib forever! Imádós a stílusod, mint mindig. Kár, hogy kimaradtam! 😉

Hozzászólás most!