Szerző: Mánfai Kinga
Viszonylag ritkán szoktam megrendelésre dolgozni. Mivel nem ebből élek, szerencsére nem kell olyasmit elvállalnom, ami nagyon messze áll az elképzeléseimtől/stílsomtól/ízlés- és színvilágomtól, stb.
De vannak helyzetek, amikor nem tudok nemet mondani, főleg, ha nászajándékról van szó. Így történt ezzel a shadow box-szal is… Két kedves ismerősöm szólt, hogy ilyesmit szeretnének egy esküvőn ajándékba adni. Gondoltam, sima liba! Küldenek egy fotót, aztán én jól kiélem a kreativitásom. Aha… kb. ahogy azt Móricka elképzeli. 😀 de állítólag az a jó, amikor kiléphetsz a komfortzónádból. Ugye?! (Se.)
Szóval megkaptam a fotót, amivel egyébként tényleg könnyű dolgozni, szép, kedves, letisztult kép. Képzeletben megveregettem a saját vállam, mert vérprofin lemodelleztem a dolgot. Ez a „trükk” bárkinek jól jöhet, aki hasonló alkotásba vágná a fejszéjét: Álló kép lévén viszonylag egyértelmű volt, hogy melyik rekeszbe kerül a fotó. Azt viszont már nem tudtam, hogy oldom meg, hogy a fejeket se vágjam le… Alap esetben ebbe a rekeszbe egy 13×18 cm-es fotót lehet belevágni. Én egy sima rajzlapot belesüllyesztettem a mélyedésbe, az éleket jól meghúztam, így kb. megkaptam a formáját – a maradékokat levágtam; később ezt használtam a fotó méretre vágásához is. A monitoron megnyitottam a fotót, és beállítottam pontosan 13×18 cm méretűre (nem csak arányúra!). A vékony lapot ráhelyeztem a monitorra, aminek a fénye szépen átütött rajta, így pontosan láttam, hogy melyikek lesznek a „leeső” részek. Nyilván, pont a fejeket kellett volna megszabdalnom, így két választásom maradt: vagy tükrözöm a fotót, vagy kisebb méretben hívatom elő (a fentihez hasonló módon más méretben is lemodelleztem). Végülis a tükrözés nyert, mert nem tetszett úgy, ha nem töltötte ki a teljes teret a kép. Szerencsére ezzel a módszerrel nem kellett lyukra futnom a képelőhívás során.
És akkor a neheze innen jött, mert hát kaptam egy komplett pakkot, amit szerettek volna beletenni (mármint, hogy én tegyem bele) a bokszba. Ráadásul csupa olyan dolog volt, amik a párhoz és a sztorijukhoz szorosan kötődtek. Kapásból ott elakadtam, hogy kaptam 4db képeslapot, amik ráadásul még különböző stílusúak is voltak… ezen a ponton felajánlottam, hogy 1db képeslapot teszek a bokszba, a többiből pedig készítek ez pénzátadó borítékot (/képeslapot) – így „jut is, marad is”alapon mindenkinek jó lesz. A képeslapokon kívül kaptam még egy jókora üvegcsét homokkal teli, ami arról a játszótérről származott, ahol az első csókjuk történt. A magasházas kulcstartó (amit szétszereltem, és egyébként a sógornőm munkája :D) Pécset szimbolizálja; a madár bevallom őszintén, nem emlékszem, minek a jelképe. Azon a ponton már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor kiderült, hogy jó lenne még egy kis népi motívumot is belecsempészni. Végülis ezt vízfestékes háttérrel oldottam meg. A piros-zöld színvilág félig-meddig direkt egész jól dominált a végső alkotáson, úgyhogy annyira nem lett kavalkád a végeredmény, mint amire elsőre számítottam. Miután órákon át tologattam mindent ide-oda, és kialakult a végső elrendezés, túl sok dolgom már nem volt vele… Kapott néhány címkét, csipit és virágot, és voilá 🙂
A képeslapot teljes egészében maradékok felhasználásával készítettem, többnyire az anyák napi alkotócsomagból.
Felhasznált alapanyagok:
Virágosat álmodtam papírkészlet
